Régebben, amikor még kisebb kislány voltam és nem volt az életem ilyen harmonikus, kiegyensúlyozott és boldog, napokat töltöttem a kanapén 1 kekszes doboz és 12 darab 42 perces rész társaságában. 3 hetek után 2 éveket foglaltam össze 5 oldalban, mert már akkor is hittem, hogy máshogy nem lehet, csak őszintén és nem számítanak észérvek-racionalitás-mit szabad. Egy kedd este egy elválással megtaláltam, amit akármennyire is úgy látszott, mégsem kellett többé elveszíteni. És ha megszokni teljesen nem is lehetett soha, a lehetőségét azért igen, így a megvonásban a legszomorúbb a sürgetésre késztető elmúló idő gondolata lett.
A téli álom persze minden évben előbb-utóbb véget ér, a gesztus ritkán hangos és demonstratív - állítólag úgy még inkább hat. A didergő megváltást lassan házikosztra cserélem, miközben a kiprovokált őszinteség váltakozik a csendes, de jóleső magánykockákkal. Lehetségtelen szeretőket hagyok hátra a legkönnyebb szívvel mondva le a lehozandó csillagokról. Nyughatatlanul túlálmodom magam bármely üveghegyen még levágott szárnyakkal is. Újabb és újabb lelkekbe bújva minden váratlan esemény mellett és ellenére eltántoríthatatlanul gyakorlom az ölelés analitikus terápiáját. És ez így van jól.
Naponta 1000 gondolat és érzés születik-nő fel-hal meg látványosan sebezhető törékenységgel: Szentkuthy szerinti örök intelligencia vibrálás. Mondom hát én is végeláthatatlan valóságigénnyel órákon-napokon-heteken-hónapokon-éveken át. De most már csak feltételeket nem támasztó füleknek. És ez is így van jól.
